AMIRÖL SENKI NEM BESZÉL, PEDIG KELLENE...12 NAP A GYERMEKÁGYAS OSZTÁLYON

Emlékszem, hogy miután megszültem és egyedül maradtunk a kislányommal, sokáig el se akartam hinni, hogy az enyém, hogy én szültem, és belőlem van...akkor még minden olyan hihetetlen volt számomra. Nagyon furcsa érzés volt. De jó érzés! Ő már régen alukált, én meg csak néztem, gyönyörködtem benne, és potyogtak a könnyeim, de nem  a fájdalomtól, hanem a boldogságtól és a fáradságtól. 
A szülésznőm nagyon rendes volt, mert olyan 1 óra körül már le kellett volna menjek a gyermekágyas osztályra, de mivel utánam már senki nem szült, így nem voltam útban, és fent maradhattam a vajúdó-szülő szobában még pihenni egy kicsit. Vártuk, hogy jobban legyek, mert szülés után nagyon szédültem, és nem tudtam pisilni sem...azt pedig muszáj volt, mert ha nem tudsz magadtól, katétert helyeznek fel. Szerencsére hajnalban már jobban lettem, és pisilni is sikerült, így megúsztam a katétert.

Mielőtt a klinikán töltött napokról mesélek, szeretném már a legelején leszögezni, hogy ahhoz képest, amiket az emberek meséltek, hogy szülés után mi vár majd ott rám, én nagyon pozitívan és barátságosan érkeztem...voltak ugyan félelmeim bizonyos helyzeteket illetően, de igyekeztem ezeket senki felé sem kimutatni!
A szobámba nagyon vegyes érzelmekkel indultam le, mert fogalmam se volt arról, hogy vajon ki lesz majd a szobatársam, hogy milyen is lesz ő valójában!? Mert ugye jó lenne, ha az ember nem egy pszichopatával lenne napokig összezárva! Mikor a szobába betolt minket a szülésznő, szerencsére ő éppen már fent volt, és szoptatott, így hamar összebarátkoztunk. Kb hajnali 4-től reggelig beszélgettünk...hozzáteszem ha 20 percet aludtam a szülés óta, akkor sokat mondok, szóval reggelre már nagyon fáradt voltam, de olyan pörgés volt ott, minden nap, hogy napközben esély nem volt arra, hogy pihenjen az ember egy kicsit. Korán reggel már jönnek a takarítók, kicsapják az ajtót, és egymással kiabálva takarítanak a szobába, kicsit később hozzák a reggelit, majd a délelőtti vizitek következnek, ahol az egyiken az anyuci állapotát nézik/kérdezik, a másikon a babát vizsgálják meg. Emlékszem az első 2 napon ömlött a vér belőlem, nagyon megijedtem, mert rengetegnek éreztem, de amikor a vizites doki megnézett, azt mondta, minden rendben van, nyugodjak meg, ez a természetes ilyenkor. Lepedőt is vagy kétszer kellett cseréltetnem, szóval gondolhatjátok akkor...!? Első nap még egy gyors vizsgálaton is voltunk, ahol a baba fejét vizsgálták meg, hiszen nem volt egy könnyű szülés és mivel be volt szorulva a feje a szülőcsatornába, ezért szükség volt erre. Szerencsére minden rendben volt. Dél körül hozták az ebédet, hát inkább hagyjuk, néha miket kaptunk, de nem is ez volt a felháborító, hanem az, hogy volt kb 15 perced megenni, és ha éppen szoptattál és nem tudtál enni, elvitték úgy, hogy bele se ütötted az orrod. Én elhiszem, hogy mindenkinek van ott egy munkabeosztása, de basszus, nem ágyban felvő betegek vagyunk mi ott, hogy csak ennyi a dolgunk, hogy együnk ha ebédidő van, hanem anyucik, akik szoptatunk, öltöztetünk, pelenkázunk, vagy ha éppen alszik a baba akkor gyorsan letusolunk...és nem mondhatom a babának, hogy várjál már kincsem, mert anyának most enni kell, mert itt az ebédidő! Na mindegy is! Ezeket a déli órákat nagyon nem kedveltem emiatt!   Az első nap Laura szépen szopizott, meg volt a szurok szerű kaki, napközben sokat aludt, nyugodt volt, nem volt vele semmi probléma. Jöttek a látogatók, olyan jó volt, boldog voltam és büszke, hogy a miénk. Este jöttek fürdetni, azon viszont nagyon meglepődtem, mert gyorsan a csap alá tették, átmosogatták, és már készen is volt. Mérlegeléskor egy picit veszített a súlyából, de azt mondta a csecsemős, hogy ez ilyenkor teljesen normális. Ha igényled, akkor adnak kórházi babaruhát, ha nem akkor a sajátotokba is öltöztetheted. Mi végig sajátot használtunk. 

A másnap is nagyon jól indult, mert délelőtt jöttek fotózni a babákat a klinika weboldalára, majd következtek a vizitek, ahol kiderült, hogy Laura kezd egy picit besárgulni, de az adjunktus asszony megnyugtatott, hogy ez természetes, nem kell aggódni. Vettek aznap vért is a picitől. Már csütörtök volt, a szobatársam ma délután már mehetett is haza, én pedig úgy volt, hogy holnap (pénteken). De ekkor jött a fekete leves. A vérvétel után nem sokkal rohan be az egyik csecsemős nővér, mint akinek elmentek otthonról, hogy nagyon nagy a baj, neki azonnal el kell vinni a gyereket. Pont ott volt Tóni is, és csak néztünk, nem értettük mi lehet a baj. Nem hagytam, hogy csak úgy elvigye, és mentem én is velük. Kiderült, hogy valamilyen fertőzést kapott a baba, és a CRP (C-reaktív protein) szintje több mint 40 mg/l a megengedett 3 mg/l alatti értékhez képest. Lehet eddig nem érdekeltek a szüléstörténetek, vagy nem hallgattam végig az embereket, de ilyenről még sose hallottam addig a pillanatig (persze később kiderült, ahogy ezt meséltem, hogy az ismerőseim 45% volt már ilyen helyzetben szülés után). A lényeg a csecsemős elszaladt a gyerekkel, mentem velük, és végignéztem, ahogy ott szurkálják szegénykét. Borzasztó volt, ahogy lefogták, és ott üvöltött szegény. Végül a bal kézfejébe kapott egy branült, amin keresztül adagolták neki az antibiotikumot minden reggel és este, a fürdés előtt. Borzasztó volt. Már ezen a héten haza se mehettünk...mert azt mondták ilyen magas értékről úgyse fog lemenni 2 nap alatt, így majd csak hétfőn vettek tőle újra vért, hogy megnézzék az értéket. Mivel délután már a szobatársam hazament, így egész éjszakára egyedül maradtunk...nagyon rossz volt egyedül, egész éjjel csak sírtam és sírtam, néztem Laurát, ahogy a branül lógott a kézfejéből, és annyira sajnáltam, hogy magamat kezdtem el hibáztatni, amiért ez történt vele...szegénykém még csak most született, azt is megszenvedtük mind a ketten, és máris ez történik!? Össze-vissza szúrkálták, és napokig antibiotikumot fog kapni...számomra ez a világ legrosszabb érzése volt akkor.
Reggel végre nyílt az ajtó, és betoltak egy lányt a mellettem üresen álló ágyra. Végre már nem voltunk egyedül, és volt kihez szólni. Szerencsére hamar összebarátkoztunk, és jól telt a hétvége. Kicsit elfelejtettem, a rossz dolgokat...sokat babáztunk, ettünk és beszélgettünk, jó volt. A varratom hétvégére már elkezdett gyógyulni, és iszonyat húzódott,  nem győztem a FIRST-el fújkálni, hogy nedvesen tartsam, mert úgy egy kicsit elviselhetőbb volt...de ülni még így se nagyon tudtam, emiatt egy pár napig a szoptatás is kínszenvedés volt, mert akárhogy helyezkedtem, nem tudtam normálisan ülni. Közben behozattam a mellszívót, és minden szoptatás után fejtem is a tejcsit, mert a bal mellemből az istenért nem akart szopni, így azt muszáj voltam lefejni, mert rengeteg tejem volt, és nem akartam, hogy baj legyen belőle. A súlya nagyon szépen gyarapodott, azzal nem is volt gond. Már nagyon vártuk a hétfőt, hogy mi is hazamehetünk e vagy sem. Hétfőn vették ki a varratom, hát nem olyan észrevétlen az, mint ahogy sokan mondják. Nekem pl fájt, végig kis csípéseket éreztem. Megcsinálták a vérvételt is, és még mindig 12 mg/l volt az érték, tehát nem engedtek minket haza hétfőn sem. Ráadásul az adjunktus asszony is mától volt szabadságon, így minden nap másik dokihoz dobáltak minket. Nagyon szomorú voltam, mert már a 2. szobatársam ment haza mellőlem, és mi még mindig bent kellett, hogy maradjunk. Estére új szobatárs érkezett, egy ismerősöm, aki ráadásul császáros volt. Szegényt nagyon sajnáltam, mert egy császáros seb biztos,  hogy ezerszer durvább az enyémnél.
Első éjszaka nagyon megszenvedett szegény, alig bírt fel-le szállni arról a nagy, magas ágyról. Kért is szegény segítséget az ott dolgozóktól, de amit utána kapott, azt inkább nem tettük zsebre. Még hallgatni is rossz volt. Nem értem miért kell ezt csinálniuk!? Ott fekszik az ember, tök kiszolgáltatott, mert ugye az elején ömlik a vér belőled, alig élsz, úgy fáj mindened, alig van még tejed, és pont, hogy nekik kellene megértőnek és segítőkésznek lenniük, ha már ezt a szakmát választották. Ehelyett sokan lekezelőek, és ordítanak ha nem tetszik nekik valami.  Szülés előtt sokan mondták, hogy a gyermekágyi rész a legbrutálisabb, mert minden szülészeten a csecsemősök azok akik nem normálisak (tisztelet a kivételnek), de én egy percig sem féltem ettől. Mivel a munkámból kifolyólag nagyon sokféle emberrel találkoztam már, és nem vagyok egy visszahúzódó, félénk tipusú ember, éppen ezért én tudtam kezelni őket, nem volt senkivel sem konfliktusom, egészen idáig. Ugyanis szerdán megint vért vettek, és az érték elkezdett ismét felfelé szökni....nagyon ideges lettem, és annyira megzuhantam, hogy bementem a csecsemőosztályra,  hogy mondja már meg valaki, meddig kell még itt szúrkálják a gyereket!? Emlékszem már sírtam, majdnem hogy könyörögtem, hogy mondja már meg valaki, végre mikor mehetünk haza innen...ezek meg arogánsan amiket erre a fejemhez vágtak!? Hogy miattam kapta el a gyerek, és hogy felelőtlen vagyok, ha mindezek ellenére a gyereket haza akarom vinni, és ők biztos nem fogják addig kiadni, amíg meg nem gyógyult, meg hasonlókat vágtak a fejemhez. Milyen megnyugtató, nem!? Én nem mindezek ellenére akartam hazavinni Laurát, hanem szerettem volna, ha valaki megmondja végre a tutit, és nem csak a bizonytalanság megy napokon keresztül. Szerettem volna ha megtalálják a megoldást, és végre úgy mehetünk haza, hogy a babával minden rendben van. De annak a két "kedves" csecsemős nővérnek könnyebb volt mindenki előtt belém rúgni és megalázni!!! Az az egy biztos, hogy sose fogom sem a nevüket, sem pedig az arcukat elfelejteni! Szerencsére voltak rendes és kedves csecsemősök is, akiknek a mai napig hálás vagyok, hogy akkor ott voltak és mellettünk álltak, és átérezték a fájdalmam. Sosem fogom ezt elfelejteni nekik! Emlékszem, ezen a napon már annyira kiborultam, hogy Laurát délután leadtam egy kis időre a csecsemő osztályra az egyik kedves csecsemősnek (sose tettem ilyet előtte), és Tónival sétáltam egy kicsit a klinika területén. Gondoljátok el, ekkor már több mint egy hete nem voltam a levegőn, és pont havazott is. Tudom, ez az én hülyeségem, mert bármikor kimehettem volna, ha valaki vigyáz addig a gyerekre, de higgyétek el, hogy ilyenkor, ebben a helyzetben nem ez a legfontosabb! Már az egész csecsemő osztály a karácsonyra készült, Laura pedig hiába kapta az antibiotikumot, nem hogy javult volna, még romlott az állapota. Volt egy gyermekorvos, aki két-három naponta vizitelt, ő volt az egyetlen, aki kicsit a lelkén viselte a sorsunkat, és azt mondta csütörtök reggel (dec.22.-én), hogy jó, akkor nincs több antibiotikum, megnézzük, hogy így mi lesz....erre éjjel nem telefonáltak, hogy menjek megint!? És hiába mondtam nekik, erőlködtem, hogy a  doktor úr azt mondta nem kell több szuri, ezek csak beadták neki megint, csak most már a fejébe, mert a kezében lévő branül begyulladt (1 hét után), és azt ki kellett onnan venni. Alig tudta a nő a fejébe beleszúrni, mert most sem talált vénát, szegénykém meg csak sírt...szörnyű volt ezt megint végignézni, pedig ezt már nem kellett volna...

Péntek reggel (dec.23.-án) megint telefonáltak, hogy mehetünk antibiotikum kezelésre. Elmentem, de nem engedtem beadatni, mondtam, hogy kerítsék elő a dokit, aki tegnap azt mondta, hogy már nem kell több antibiotikum a gyereknek. Persze a csecsemősök okoskodtak egy sort, hogy ilyen nincs, nekik be kell adni, mert senki nem mondtott ilyet, de nem hagytam magam, és milyen jól is tettem. Megvártuk a dokit, ekkora már Tóni is ideért és beszéltünk vele, akivel abban állapodtunk meg, hogy ma akkor egyáltalán nem kap semmit, és megnézzük, hogy szombat reggelre milyen lesz az érték. Ha csökken, akkor szombaton hazaengednek minket, és együtt tölthetjük a karácsonyt, de ha nem változik, akkor még maradnunk kell. Időközben megkaptam a 4. szobatársam, aki szintén császáros volt. Már tényleg egy vicc lett volna, ha még ő is hamarabb hazamegy mint mi!

Emékszem, egész éjjel nem aludtam, annyira ideges voltam, hogy mi lesz a másnapi eredmény. Szombat reggel levették a vért, és csak vártunk, vártunk és vártunk. 2 óra után szólt a csecsemős barátnőm (időközben voltak akiket nagyon megkedveltünk), hogy jó az érték (7 mg/l), így mehettünk akkor haza. Karácsony másnapján kellett visszajönnünk újabb vérvételre. Nagyon nagyon boldog voltam, hiszen szörnyű volt Tónit minden nap hazaengedni, és ott maradni nélküle, de mi is nagyon hiányoztunk már neki, és nem vágytam már másra, csak arra, hogy mi hárman végre egy család legyünk a klinikán kívül is. Megkaptuk a zárójelentést olyan 2-3 óra körül, majd elindultunk kifelé. Mikor kiléptem az épületből, elkezdtem sírni, mert ezalatt a 12 nap alatt, kb 10 percet ha voltam levegőn, és tényleg úgy éreztem magam, mint aki most szabadult a börtönből. Egészen hazáig potyogtak a könnyeim, mert alig akartam elhinni, hogy végre kint vagyok. 

Biztos lesznek akik azt gondolják, hogy én dramatizáltam túl az egészet, de erre csak annyit tudok mondani, hogy addig, amíg nem éled át, és nem vagy ebben a helyzetben, ne ítélkezz, mert fogalmad sincs arról, hogy milyen érzés ez az egész, mennyi szenvedés, mennyi fájdalom, és hogy belőled egy ilyen szituáció milyen érzéseket válthat ki!

Köszönöm Tóninak, a családomnak, a barátainknak, a szobatársaimnak, a szülésznőmnek, és azoknak a csecsemősöknek  - akik szerettek minket, hogy végig mellettem álltak, amikor lelkileg már tényleg a padlón voltam, és minden nap szorítottak értünk, hogy Laura minél hamarabb meggyógyuljon! Nagyon jól esett! Köszönjük szépen!

"Már lassan egy éve történt, de a mai napig ha belenézek a gyerekem szemébe, ezek a dolgok is az eszembe jutnak, de még mindig azt mondom, hogy a kislányomért szemrebbenés nélkül bármikor újra végigcsinálnám!"

Köszönöm, hogy végigolvastad!
A szüléstörténetem ITT tudod elolvasni!


Időről időre a blog Instagram és Facebook oldalán is megosztok veletek apróbb részleteket a mindennapjainkról, ha van kedvetek, kövessetek minket ott is!

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg másokkal is, vagy írd meg kommentbe!

My Instagram

Copyright © LAURAMOMMY | Baba-Mama Blog. Minden jog fenntartva.